Hírhatár: Hogyan jutott eszedbe az első hallásra furcsának tűnő "belefirkálós versvendégköny" műfaja?

Neudl Erika: Az eredeti versvendégkönyv valóban létezik! Mindig is írtam, és amikor egy érzelmileg nehezebb, izgalmasabb, termékenyebb életszakaszban meglepő versek kezdtek előbújni a tudatalattiból, akkor, mint egy afféle gyűjtő, együtt vágytam látni azokat! Beköttettem Dunakeszin 150 üres lapot gyönyörű zöld bőrbe és azt verettem rá: SZÓvonalak. S hogy miért ez a cím? Mindenki vonalakat húz, az építésznek házak, a zeneszerzőnek kották… és az író embernek szavak keletkeznek a vonalaiból!  Vonalak, amelyből nálam szavak lesznek.

Ebbe ragasztgattam a kinyomtatott, körülvágott verseket sorban, és ha valami vélemény született róla, mellé tettem. Vagy ha nagyobb társaság gyűlt össze nálam beszélgetni - ami nem ritkaság - oda is adtam sok-sok embernek, aki belefirkálgatott. Udvarias, semmitmondó gesztusok nem igazán érdekelnek, magánemberként sem, csak ami megmarkol, felkavar, elámít és elringat.  És ebben sem, inkább az érdembeli vagy egyedi hozzászólások izgatnak, hogy hogyan ÉRKEZIK valakihez egy-egy versem, novellám. Mert, hogy én hogyan szánom, azt tudom.  Később a könyv tovább fejlődött a terveimben. Pszichológus írta az előszót, Mátraházi Tibor arról, hogyan keletkezik az elmében a vers. Lett benne vers, novella, de amire a legbüszkébb vagyok a SZERETET aforizmák. Ezt kórházban írtam, mert nekem az nem kórház volt, hanem idő, írni!  Ez egy általam kitalált új műfaj. Van a könyvben 3 oklevél, kivágható! Ezt azok kapják, akik játszanak belefirkálósat… Egy író barátom azt írta nemrég,” Erika te kitaláltál egy művészeti társasjátékot! „ez eszembe sem jutott, de tetszik… Madár Eszter könyvtervező grafikus igazi párom az alkotásban, és egy csodás ember. Az ő festményeivel kis galéria is van a könyvemben, miközben minden egyes verset külön nekem illusztrált!! Minden könyvnek van utóélete. Egy író olvasó találkozón Dunakeszin a Lírában odajött hozzám egy nő és azt mondta, „…ez a könyv olyan, mint a tűz, körül lehet ülni.” 

A könyvemhez öntapadós cetlik járnak, arra lehet a könyvben firkálni. A könyv hátulján, mint egy porszívónak használati utasítása van!

Hh: Ha az ajándékozó követi a használati utasítást, több dolgot árul el magáról, mint bármilyen más ajándékkal. Hiszen a megjegyzései, saját gondolkodásáról, hangulatáról, kapcsolatairól mesélnek. Kérdés, mennyire hajlandók felfedni magukat az emberek egymás előtt. A kommentelés internetes műfaj, nickname-ek mögé bújva, elrejtőzve teszik sokan. Mi erről a véleményed?

NE: Mint minden társasjáték, ebben is el kell dönteni az elején, hogy játszunk-e vagy nem. Ebben a könyvben "szabadon rendetlenkedtem", van benne vers és próza, pszichológiai cikk egy pszichológus tollából, és egy művészeti-, asszociativ társasjáték , ami az én találmányom, és nagyon sokan vették örömmel, hogy ezért még oklevelet is vághatnak ki a könyvből.

Aki sosem játszott még ilyen meglepőt, az is belevághat, hisz jó dolog kíváncsinak lenni, új dolgokat kipróbálni, úgyis annyi minden kötelező...a szabadidő legyen a megavalósításé!

Lelki szemeim előtt azonban, mikor ez a könyv ilyen fura szellemi irányt vett, Baráti társaságok, összekacsintó, jó emberi viszonyok jelentek meg, akiknek ez a magatartásforma játszi könnyedséggel belefér a kapcsolatukba. Ám tehetik idegenek is! Miért ne? Ha van egy társaság, és A megveszi Z-nek a SZÓvonalak belefirkálós könyvet, de előtte belefirkálásra odaadja F-NEK B-nek és C-nek, majd persze végül megkapja a célszemély, Z, az ajándékot akkor később ez lehet jó röhögések, vagy nagy ámulások, illetve - ilyen is volt -  komoly viták tárgya is! Hallottam azonban egy olyan sztorit, a könyvemmel kapcsolatban, amitől elámultam. Valaki egy ismerős magányos srácnak vette meg a könyvet, ám odaadta egy olyan lánynak is belefirkálásra előtte, akiről úgy gondolta, hogy a magányos sráccal összeillenének. Szóval ez a lány egy afféle kerítőnővé avanzsálta magát e könyv által. A terve bejött. A fiú kíváncsi lett a lányra, akinek még a kézírása is tetszett neki, és ma már együtt élnek! A könyvem tehát még családot is alapíthat! Úgy gondolom, kérdésedre válaszolva, hogy a vélemény szabad, és ha valaki nem csak olvasni, de esetleg  minden következmény nélkül írogatni is akar, ez a könyv megbiztatja minderre! Eddigi tapasztalataim nagyon jók, igen változatos és pozitív a visszhangja.

Hh: Mesélj a pályádról! Hova vezetett az utad utána? Hogyan kerültél Amszterdamba?

NE: Hét éve - gondos előkészítés után - kiköltöztem egy autónyi cuccal egy olyan országba, Hollandiába, ahol addig sosem jártam! Pokoli nehéz is volt! De sok-sok jó is. Ma már otthonom, cégem van itt.

Kecskeméten születtem és éltem 20 évig! Ott végeztem az első főiskolát, majd még hármat. most is tanulok, 2 nyelvet egyszerre, nehéz!  Végig kemény profi sport mellett, atléta voltam a KSC-ben, főleg a távolugrás ment jól, és gyakorlatilag az uszodában nőttem fel, ma is rendszeresen úszom kora reggel. De otthonomnak tekintem Dunakeszit is, egyértelműen! Otthon az újságírói és grafológiai munkám mellett szabadúszóként megálmodtam és 7 évig meg is valósítottam egy bámulatos kiállítás fajtát. A legutolsó és a legnagyobb épp Dunakeszin volt, Az Eglo Luxban, 450 en voltak a megnyitón! 

Hh: Milyen gyerekkori emlékeid táplálták a fantáziádat?

NE: Ép családban nőttem fel, hála szüleimnek, akik ma is együtt élnek Dunakeszin! Kecskeméten a Széchényi körúti tiszti lakótelep 3 háza körbe kerítve egy szabályos falut alkotott, ahol ritka mesés -  biztonságos -  éveket töltöttem sok-sok gyerekkel.

Olyan világ volt, ahol még a bérházak lakóinak ott kapirgálhatott egy-egy csirkéje az udvaron, amit nem loptak el, és nevük volt, s akik együtt lélegeztünk, tanultunk és nevettünk táptalaja. A mai gyerekek „elvannak”, mi  - szenvedélyesen  - JÁTSZOTTUNK a „semmivel” és  a fantáziánkkal. Hetekig építettünk papír babaházat, de abban minden igazi volt, függöny és a polcocskák a Wc és a szőnyeg.

A sok gyerek, ebben a "körúti faluban" történelmi, kivételes közösséget alkotott. Nagyon önállóra neveltek, én már óvodába is egyedül jártam, (a kis kosárkámban a pille cukorral és a mese zsebkendőmmel,) ami ma elképzelhetetlen, akkor nem volt az. Később 4-5 kilométerre jártam zongorára és szolfézsra, és minden délben egy parkon át a Jókai suliba ebédért, majd edzésre. Ha az emberekre gondolok is, sok jó emlékem van. Marika néni, aki megtanított írni Zójában, újságpapírra, postironnal, ahol az osztálytársaim a szomszédaim voltak, de mint a testvérek. Egyikkel vérszerződést is kötöttünk!  

Kecskeméten otthagytam a szívemet, de ma már teljes ismét, tudom, és bárkit biztatok ezzel, hogy bárhol, és felnőtt korban is lehet barátra lelni. Mindenütt jól érzem magam, Párommal, aki nagyszerű partner mindenhez.