Az estet a Dunakeszi Koncert Fúvósok nyitották meg a tőlük megszokott színvonalú és hangulatú térzenével. Majd Tuzson Bence beszédét hallgathatta meg a közönség, ha akarta, ha nem. Ebből persze nem hiányozhatott egy kis menekültezés sem. Szent István érdemei méltatása közben arról persze nagyvonalúan nem esett szó, hogy őseink egy mostanihoz hasonló népvándorlás során kerültek a Kárpát-medencébe.

A János Vitéz, mindenképpen nagy meglepetés volt. Tiszta hangokkal, jó karakterekkel, jó színészi játékkal, és a jó ízlés határán belül marad ripacskodással, amit egy ilyen fajta színmű elbír.

Néhány dolgot azért ki kell emelni, ami zavaró volt. Egy-egy jelenet között sokszor túl hosszúnak bizonyult a szünet, ezt eleinte nézők nem tudták mire vélni.

A birkákon viszont nem tudunk túllendülni, az egész színpadkép olyanra sikeredett, mint amit karikaturistánk megrajzolt, pedig esküszünk, semmi közünk hozzá.  Mindenestre továbbra sem gondoljuk, hogy jó ötlet volt kisgyerekeket négykézláb mászatni a színpadon - akik, egyébként cukik voltak.

Ami viszont a maga nemében jó volt, de darabba nem illett, az a tündérek tánca. A modern, rosszul átvezetett zene és a darabtól idegen tánc, szinte kirúgta a nézőt abból a mesevilágból, amibe addigra az operettet kevésbé szeretők is belefeledkeztek. A törés után, nehezen lehetett visszatérni János Vitéz Kacsoh Pongráczi világába, ha egyáltalán sikerült.

Összességében egy jó élménnyel lehettünk gazdagabbak, Iluskának nemcsak a hangja volt ragyogó, Kukorica Jancsi hozta a kötelezőt, a francia király pedig csak mérsékelten volt ripacs. A darab legerősebb karaktere pedig kétség kívül Bagó volt.

Tekintse meg képes összeállításunkat

Kép és szöveg: Dunakeszi Hírhatár