Nem látszik, mert bent történik lakásokban - illetve kunyhókban, zugokban, átmeneti szállásokon és más intézményekben -, de emberek apránként belehalnak éhezésbe, hidegbe, és sokan belehalnak a kétségbeesésbe.

Vannak, akik elalszanak a volán mögött és feltekerednek egy fára, mert hülyére dolgozták magukat a megélhetésükért. Vannak emberek, akiket megtámadnak a maradék kis pénzükért. Mások rákba, stroke­ba, vagy más tetszőleges stresszbetegségekbe halnak bele. Van, akit könnyen gyógyítható betegség visz el, mert nem jut neki szakszerű, méltó orvosi segítség.

Vannak, akik kétségbeesésükben halálra isszák magukat. Vannak, akik illegális drogokat használnak, és vannak, akik legálisakat: az orvos írja fel nekik a nyugtatókat és antidepresszánsokat, amiktől leépülnek, és bizony megesik, hogy túldozírozzák magukat, akár szándékosan, akár véletlenül. És vannak, akik öngyilkosok lesznek. Csak így, nemesen, tisztán.

Léteznek persze más megoldások is, az én környezetemben mostanában ezek estek meg.

Összeesküvés­elméleteket hallok. Nem lehet véletlen! – mondják sokan, és persze nem is az. De éppenséggel máshogyan nem véletlen.

Igényünk van a könnyű magyarázatokra, ez természetes. A magyar kultúrában Imre hercegestül, Zrínyistül nagyon benne van ez a halálokokkal kapcsolatos politikai gyanakvás. Nem segít és nem is hasznos – de nem bűn, még csak nem is aljasság, csak zsákutca.

Nyilván jól jönnének egyszerű válaszok olyan mellkasszorítóan szomorú esetekben, amikor számunkra fontos emberek: akikre szükségünk volna, akikben bíznánk és szeretnénk őket magunk körül látni, kibuknak a sorból. Amikor emberek, akiknek az életünket szenteltük, jobbnak látják abbahagyni ezt az egészet. Amikor olyanok, akiket szerettünk és óvtunk, minden igyekezetük ellenére alulmaradnak egy méltatlan küzdelemben.

De hát ez egy ilyen rendszer. Itt az elnyomást már nem is a külső hatalom, hanem mi magunk gyakoroljuk önmagunkon, minden áldott nap. Belénk oltották, és az intézményrendszerek, amelyek állítólag nevelni és gyógyítani hivatottak, folyamatosan megerősítik bennünk az örökös szorongást, bűntudatot, ön-­el-­nem­-fogadást, ami ahhoz szükséges, hogy magunk irtsuk ki magunkat: betegségek, szomorúság, csendes önfelszámolás által. Egyesével. Az erőszakszervezetek csak a biztonság kedvéért vannak a pálya szélére állítva, hogy amennyiben elfeledkeznénk a kötelességünkről, emlékeztessenek rá, hogy szabadnak lenni nem szabad.

Nem hiszem, hogy ez kevésbé volna gyilkosság, mint nyíltan odaállni és elvágni valakinek a torkát. Kétségtelenül európaibb – és semmivel sem elfogadhatóbb.

Itt emberek belehalnak abba, amiben élünk. Amikor egy tüntetésen vincsesztereket dobálók szükségtelen erőszakgyakorlatáról beszélünk; amikor húzzuk a szánkat a kevéssé pallérozott orbántakaroggyra, meg egymás beszédstílusát gyűlöljük ki az evangéliumból, épp a célt tévesztjük el.

Elvitatjuk egymás bátorságát, és elvitatjuk egymás szomorúságát is.

Ebben a rendszerben a szolidaritás hiánya öl. A hatalmat gyakorlók nem szolidárisak velünk, és felszámolják azokat a társadalmi intézményeket, amelyek felelősek volnának a mi biztonságunkért: se ágy, se tányér, se segítő kéz. Legtöbbször az elnyomottak sem támogatják egymást, hanem, rendszerszerű értelmezés híján csak úgy simán, magányosan vagyunk elképesztően szarul, és irigyeljük egymástól azt a keveset, ami a másiknak jutott. Mintha ő vette volna el tőlünk, ami nekünk hiányzik.

Az élet most, egy félperiférián, egy gazdasági válság hetedik évében, amikor a hatalomnak még mindig csak az elnyomás növelése esik kézre, különösen fájdalmas és kilátástalan. Akár teszünk valamit, akár nem, mindenképpen beledöglünk. Persze nézhetjük a másik oldalról is: ha konformak vagyunk, ugyanúgy megyünk a levesbe, mint ha merünk ellenállni.

Ha legalább belepusztulni önazonosan tudnánk, már beljebb volnánk egy lépéssel. Akkor talán az ittmaradók könnyei is hozhatnának egy kis megtisztulást. Akár a vonatsíneken, akár a harcnak mezején, vagy tulajdonképpen mindegy is, hol hulljunk el.

Emesének, akit nem gyászoltam el, mert nem voltam rá képes. 
F.-nak, G.-nek, R.-nak, I.-nek és E.-nek, K.-nak és M.-nak, remélve, hogy őket még ráérek.
De legelsősorban és legsürgősebben Zs.-nak, nagyon sok szeretettel, és nagyon sok szívfájdalommal.

-Papp Réka Kinga-