Szóval már indulok is, hogy felvegyem, hátha valami fontos. Az ebédemet szakította félbe, lenyelem még az utolsó falatot, és felkapom a kagylót.

- Tessék.

- Én X. Y vagyok – kezdi egy csengő női hang, és már folytatja is megállíthatatlanul – azért hívom önt, mert most itt, a lakhelyén... ingyenesen... egy szűrővizsgálat... tudja, dr Z. módszere...  amit a tévében is... biztos hallott már róla...

Nem bírom tovább, mérges vagyok, és közbevágok, kicsit ingerült hangon, de azért udvariasan:

- Ne haragudjon, honnan tudja a számunkat?

A hang már nem cseng annyira magabiztosan, inkább kicsit fátyolos, a beszédje is akadozik kissé, mint egy megszeppent gyereké, akinek azt kell elmagyaráznia, hogy hogyan kerültek a váza cserepei a földre:

- Ééén nem tudom a nevüket meg a számukat. Kaptam egy listát, azt mind fel kell hívjam, el kell mondjam ezt a szöveget mindenkinek.

Megsajnálom. - Ne haragudjon, nem önt akartam bántani. Pár hónapja cseréltettük le a számunkat és titkosíttatuk is rögtön az újat, épp ezért. Napi 3 – 4 hívást kaptunk már a végén, olyanokat, mint az öné. Azt reméltük, nyugtunk lesz végre. Megkérhetném, hogy töröljön a listájukról?

Ezt meg is ígéri nyomban, de szomorúan közli, hogy ez csak az ő listája volt, lehetnek máshol is ilyen listák. Együttérzően biztosít róla, hogy bizony ő is ideges lenne a helyemben.

Viszonzásul elmondom, hogy én meg értem, hogy nem szórakozásból telefonbetyárkodik, élni kell valamiből, és azt is elhiszem, hogy nem élete álma ez az állás. A válasz egy nagy sóhaj, és még búcsúzóul kölcsönösen biztosítjuk egymást, hogy egyikünk sem haragszik a másikra, és letesszük a kagylót.

A megváltoztatott és titkosított szám nem blöff volt, tényleg így történt. Az új számot csak közeli ismerősöknek, rokonoknak árultuk el. Azóta férjem is, én is csak a mobilunk számát adjuk meg mindenki másnak, kitöltendő űrlapon különösen. Mégis több ilyen hívást kaptunk már azóta is, igaz, már nem teszik hozzá a nevünket, hogy kit keresnek. Egyszer az egyik próbálkozó a reakciónkra megkérdezete, hogy “nem Kovács lakás? Talán az ő visszaadott számukat kapták meg.”  Biztosítottuk, hogy nem, és a nevünket persze nem árultuk el.

Valóban mástól levetett számot kaptunk egyébként, kerestek is már egy bizonyos nevet többször is rajtunk, de az nem Kovács volt persze.

Kezdetben voltak a termékbemutatók. Mára ezzel már nem nagyon lehet senkit csőbe húzni. Most vannak ezek a szűrővizsgálatok, lehetőleg a kultúrházban, a … csárdában, az… étteremben, tipikusan ilyen orvosi vizsgálatra nagyon alkalmas helyeken.

Az emberek többségének itt fáj, meg ott fáj; félnek a sztróktól, a ráktól, az infarktustól, tudják, hogy két végéről égetik a gyertyát. Orvoshoz nem mennek, nincs időpont, nincs pénz, … Ezt használják fel az erre alakult cégek az emberek bepalizálására.

Hogy egy ilyen “vizsgálaton” mi van, arról már csak hallomásból van fogalmam, hogy kivel mit vetetnek meg, ami “biztos használni fog”. Nekem már ez is elég, hogy az ember otthonában kéretlenül megcsördül a telefon a legalkalmatlanabb pillanatban, esetleg ráhozva az emberre a frászt. Sokszor nem is szól bele senki, lehet, hogy csak arra kíváncsi valaki, hogy itthon vagyunk-e?

Meddig csinálhatják ezt még, miért nem lehet ennek valahogy véget vetni?

                              - RCsM