Itt is az követhető nyomon, ahogyan vallások átveszik egymás ünnepeit és megtöltik a saját tartalmukkal. A nap megválasztásánál, fontos szerepet játszik, hogy legyen egy előző ünnep, ami segíti az új ünnep meggyökeresedését.

A zsidó húsvét

A zsidó vallásban a pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe. A szó jelentése „elkerülni”, „átugrani”, az ószövetségi történet szerint, az angyal kihagyta, vagyis átugrotta azokat a házakat amelyeknek a szemöldökfája vérrel volt bekenve, így az ott az elsőszülött életben maradt. A vérrel való bekenés egyébként az ókori bajelhárító rítusok közé tartozik. A peszah gyökerei már az ókori nomád pásztorok tavaszi ünnepében fellelhető. Itt ugyanis találkozhatunk egy olyan ünneppel, aminek a fő szertartása a nyáj első ellésének feláldozása és az ajtófélfa megkenése vérrel. Kísérő szertartás, pedig az áldozati lakoma és a csonttörés tilalma volt. Valószínű tehát, hogy a pusztai együttélés során a kultúrák egymásra hatásával kerülhetett az ünnep a zsidó vallásba, amit azután természetesen megtöltöttek a saját szakrális tartalmukkal.

A keresztény húsvét

Krisztus a húsvéti vacsorán ezt a peszahot üli meg, azzal a különbséggel, hogy nem várja meg míg a természetes folyamat során a kereszténység az ünnepet megtölti a hitbéli tartalmával, hanem ennek elébe menve, ő maga teszi ezt meg.

A húsvéti történetről viszonylag pontos ismeretünk lehet az evangéliumok beszámolóiból. Ám képzeletünkben mégis a keresztény középkor művészete által kialakult képek uralkodnak. Ha az utolsó vacsorára gondolunk, kinek ne Leonardo híres festménye jutna eszébe. Ám az ábrázolás alapjában véve hibás, mivel Jézus és a tanítványok nem ülhettek széken, asztalnál. A szobabútorok, a szék, az asztal, az ágy, jóval később, az európai kultúrából kerültek a fában szegény Palesztinába, ezek a dolgok gyakorlatilag ismeretlenek voltak. Csak úgy, mint az asztalos foglalkozás. Az evangéliumok által említett „tekton” kifejezés, nem mást jelöl, mint olyan mesterembert, aki valamilyen anyagot megmunkál. Krisztus korában, a mindennapi élethez szükséges tárgyakat mindenki maga készítette. A kisipar gyakorlatilag a fémmegmunkálásra és a fazekasságra korlátozódott.

A család nagyon egyszerűen, egy nagy edényt a földön körbe ülve étkezett. Az ünnepi étkezés éppen ezért lényegesen eltért, ehhez ugyanis állatot vágtak, és bort ittak. Mindezek ellenére, valószínű, hogy Jézus tanítványaival mégiscsak valamiféle asztal mellett költötte el a pászka vacsorát. Jeruzsálemben ugyanis, fel voltak készülve a pészah-i vendéglátásra, régészeti feltárások szerint voltak olyan fogadók, amelyeket zarándokok számára, kifejezetten a közösségi étkezésre rendezkedtek be. Ezt egy kétszintes fogadóként képzelhetjük el, melynek az emeletén volt a zarándokok ebédlője. Ebben egy nagy asztal és trikliniumhoz hasonló kerevet volt, valamint egy falba vésett „szekrényben” edények. Jézus tanítványaival egy ehhez hasonló, helyet bérelhetett a pászka vacsorához. Valószínű, hogy római szokás szerint, az akkoriban már szinte teljes mértékben hellenizálódott zsidókhoz hasonlóan, egy alacsony asztal körül, kereveteken fekve a balkarjukra támaszkodva, jobb kézzel ettek.

Jézus és tanítványai, így ették végig a pészáh-i „menüt”, kis változtatásokkal. Jézus ugyanis azzal, hogy megtöri a pászkát és mindenkinek ad egy-egy darabot, merőben eltér a szokásos, nagyon merev szertartáshoz kötött pászka vacsorától, és ezzel, új értelemmel tölti meg.

 (Lakoma az ókorban)

A per és a keresztre feszítés

Ha megnézzük az evangélisták beszámolóit, akkor valószínűsíthetjük, hogy az események leírását rövidítették, hogy az olvasónak egy áttekinthető beszámolót adjanak. A jogi eljárás, legalábbis római részről, több napig kellett, hogy tartson. A zsidók igyekezete ellenére, ma úgy mondanánk, hogy a perrendtartást a rómaiak nem rövidítették le. Ha figyelembe vesszük, hogy Pilátus, először visszadobta az ügyet, jogi kifejezéssel élve, bűncselekmény hiányában megszüntette, akkor feltételezhetjük, hogy csak a per eltarthatott több napig. Végül aztán a zsidó főtanács nyomására, nem igazán a fenyegetéseiktől megijedve, hanem a köznyugalom megőrzése végett, elítélte Jézust. Az ítélete nem lehetett őszinte, és egyáltalán nem volt meggyőződve Jézus bűnösségéről, amit a rituális kézmosással is nyomatékosít mindenki számára. Pilátusnak, mivel hogy Palesztina amúgy sem mondható egy nyugodt provinciának, helytartóként fontosabb volt, hogy ne törjön ki egy lázadás, mint egy ember élete.

 (A kereszt a rómaiak kedvelt kivégzőeszköze)

A keresztút

A helytartó palotája a városközpontban volt, és az ítéletet a városfalon kívül kellett végrehajtani. Az elítéltnek tehát végi kellet vonulnia a városon. A katonák nyilvánvalóan nem a legrövidebb utat választották, hogy ezzel is elrettentsék a lakosságot. Az elítélt előtt egy táblát vittek, vagy a nyakába volt akasztva, a mire a bűne volt írva, és ezt szegezték a keresztre.

A rómaiaknál a keresztre feszítés volt a legsúlyosabb halálnem, a köztörvényes gonosztevőket büntették az effajta megalázó halálbüntetéssel. Ciceró azt mondta; „Már a kereszt szónak is távol kell maradnia a római polgár testétől…”. Pált ezért nem feszítik keresztre mint a többi apostolt, Ő ugyanis római polgár volt.

A zsidóknál azonban nem volt szokásban ez a halálnem. A „halálnak halálával halsz” volt a legsúlyosabb kivégzési mód, ami a kövezést, a fojtást, vagy az égetést jelentette. Szokásban volt azonban, hogy a kivégzettek holttestét felakasztották, az ilyen ember Isten által megátkozottnak számított. A keresztre feszítés a szokásos eljárás szerint hajtották égre, vagyis Jézus a keresztgerendát vitte, amit a végrehajtás helyén a földbeásott cölöphöz rögzítettek, T vagy kereszt alakban, ez valószínűleg, olajfából volt. Az elítélt két lábát ezután a cölöphöz kötözték, vagy szegelték. A cölöp közepére erősített gerenda azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza a halál gyors beálltát, azáltal, hogy az elítélt teste némi támasztékot találjon. Ezért volt az szokásban, hogy a lábszárát eltörték, így sietetvén a halált. A halál a biológiai funkció fokozatos leállásával nagyon lassan következett be.

A temetkezés

A keresztre feszített gonosztevők holtestét legtöbbször a ragadozó madarak prédájául a gerendán hagyták. Csak Palesztinában vették le napnyugta előtt a keresztről a holttestet, mert itt a rómaiak tiszteletben tartották a zsidók szokásait. Mivel azonban, a keresztre feszítettek istentől megátkozottaknak számítottak, gonosztevőknek járó tömegsírba kerültek.

Palesztinában a sírokat, egy régi kőbánya, vagy egy hegy oldalába vésték. Rendszerint egy sírkamrában három, falba vésett boltíves sírpad volt. Ezekbe a sírpadokba teknőszerű mélyedést vájtak, amibe a halottat helyezték lepelbe takarva és kezeit, lábait összekötve. Ez elé a falba vájt sírkamra elé egy kerek gördíthető követ helyeztek. Ez volt a jómódúak temetkezési szokása. Ám amit a hagyomány és régészet Jézus sírkamrájának tart, egy kissé eltér ettől. Ebben sírkamrában ugyanis csak egy boltíves sírpad található, ami megegyezhet az evangélium beszámolójával, miszerint a sírt még nem használták. Valószínűleg egy befejezetlen sírról van szó, amit Jézus egy jómódú követője bocsátott a tanítványok rendelkezésére.

 (Hegyoldalba vájt sírkamra)

Feltámadt

A pados sír teknőjének az alját teljesen befedték lepellel, majd ebbe helyezték a meztelen holttestet. Ezt követően egy lepellel letakarták, ami a testre ráhullva felvette annak alakját. Ilyen lepel a Turini lepel is, melyről az első adatok a XIV. századból valók.  A leplen elvégzett, botanikai, vegyészeti, biofizika, stb. vizsgálatok kimutatják, hogy, a Turini lepel a Közel-Keletre, azon belül is Jeruzsálem térségére jellemző maradványokkal rendelkezik. A sírbolt és a textil vizsgálata után, az orvosszakértői vélemény szerint a test két napnál tovább nem lehetett a kamrában, mivel a bomlásnak a legkisebb jelét sem lehetett kimutatni.

Nagy Nándor