Ilyen a kerékpárút a Fóti út mellett, gyalogosok és kerékpárosok osztoznak rajta, néha kisebb zökkenőkkel. 2010. őszén készült el. Épp ideje volt: a Fóti úton a megnövekedett forgalom miatt már  életveszélyes volt a kerékpározás, és gyalogosan közlekedni sem nagyon lehetett az út mellet, mert járda csak az egyik oldalon volt, az is keskeny, és esős időben alig járható. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy ha már építenek valamit, az oldja meg a kerékpárosok és a gyalogosok problémáját is egyben. Így azután – egy rövidke szakasztól eltekintve – a kerékpárosok és a gyalogosok egymás mellé vannak kényszerítve, amiből gyakran adódnak kellemetlen, sőt, veszélyes helyzetek.

Gyalogosként és kerékpárosként egyaránt szoktam használni ezt az utat, így mindkét fél helyzetét átérzem. Gyalogosként úgy gondolok rá, hogy ez végre egy olyan járda, ahol nem csak libasorban lehet haladni: ketten, esetleg hárman is elférünk egymás mellett, lehet beszélgetni útközben, nem abból áll egy séta, hogy szótlanul baktatunk egymás mögött. Ugyanez kerékpárról kicsit másképp néz ki: ha ketten gyalogolnak előttem, nehéz kikerülnöm őket, ha előzöm őket balról, kevés a hely mellettük, ráadásul nem lehetek biztos benne, hogy nem lép valamelyikük elém, mert nem látja, hogy jövök. Csengetnem kell hát, amit utálok egyébként, de kell mindenképp, méghozzá időben, mert lehet, hogy megijednek a csengőre, és épp ijedtükben lépnek elém. 

Ha én gyalog megyek a kerékpárúton, a bal szélen közlekedem. Hogy van-e erre szabály, nem tudom, számomra ez így a kézenfekvő. Így az a kerékpáros, akinek a sávját elfoglalom, velem szemben jön, nem pedig mögöttem, látom tehát, és ő is látja az arcom, tudja, hogy észrevettem-e, és hogy nem fogok-e szórakozottan elé táncikálni. Azt várom tőle egyébként, hogy ő kerüljön ki engem, hiszen ő az, aki látja, hogy elfér-e mellettem, hogy nem jön-e mögöttem a jobb oldalamon, vele szemben valaki kerékpárral. Ha én térnék ki jobbra, bizony pont az ilyen, velem egy irányba haladó kerékpáros elé lépnék ki, aminek nem lenne jó vége. Annyit persze megtehetek, hogy ha van elég hely, akkor balra még egy kicsit lehúzódom, még könnyebbé téve a másiknak, hogy kikerüljön.

Különösen fontosnak gondolom, hogy ha ketten megyünk egymás mellett, akkor bal oldalon menjünk. Ha jön szembe valaki kerékpárral, hirtelen libasorba rendeződünk arra a fél percre, amíg elhalad mellettünk.

A fenitekből nem nehéz kitalálni, hogy kerékpárosként is annak örülök, ha a gyalogosok a bal oldalon haladnak. Ha egy gyalogos a jobb oldalon közlekedik, az számomra azt jelenti: „vigyázz te rám, mert én nem is látlak!”, ha a bal oldalon, az meg annyit: „vigyázunk egymásra”. Számomra ez az utóbbi üzenet egyértelműen sokkal barátságosabb.

Összeszedem végül, hogy kerékpárosként mikor érzem úgy, hogy most bizony nagyon kell figyelnem:

Anyuka megy előttem, babakocsival. Általában ráérnek, élvezik a sétát, a jó levegőt, a napsütést, ha éppen süt a nap. Ők vannak csak ketten, a világ megszűnik körülöttük, nagy valószínűséggel nem vesznek észre.

Még nehezebb eset, ha két anyuka megy előttem, egy-egy babakocsival. Körülöttük is megszűnik a világ. Most beszélik meg, hogy mit tud már a baba, és végre elszabadultak otthonról, van alkalmuk beszélgetni valakivel. Ilyenkor ráadásul tényleg alig marad már hely mellettük a kikerülésre.

Anyuka (vagy apuka) totyogó gyerekkel. Ha fogják a gyerek kezét, még akkor is nagyon kell vigyázni, ha meg a gyerek ráadásul egyedül szaladgál, akkor legjobb megállni. De persze egy nyugodtan háromkerekűző gyerek láttán is ez a legbölcsebb reakció.

De nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy haragszom a kisgyerekesekre, mert csak őket emlegetem. Legalább ilyen óvatosnak kell lenni, ha valaki kutyát sétáltat előttünk. Szerintem minden kerékpáros réme egy váratlanul a kereke előtt kifeszülő póráz. Férjem járt így, épp a Fóti úton, sötétben. Bal oldalon, neki háttal gyalogolt valaki, a ő úgy ítélte meg, hogy biztonsággal elsurranhat mellette. Amit a sötétben nem láthatott, a sötét színű kutya, szorosan a gazdi lábánál,  ami egy pillanat alatt előtte termett, és a pórázzal kishíján elgáncsolta. 

A másik veszélyes dolog, ha valaki telefonál előttünk, az ő számára is megszűnik a külvilág, ráadásul teljesen mindegy, hogy nekünk háttal, vagy velünk szemben van, hogy a mi sávunkban, vagy a szomszédosban, mert teljesen váratlan mozdulatokra képes telefonálás közben, hirtelen akár több lépést is oldalazva. Őket a félrebillent fejükről lehet már messziről megismerni, meg hogy kicsit ingatják magukat. Mindenképp jó csenegetni, még időben, mert kell nekik néhány másodperc, amíg rájönnek arra, hogy hol is vannak egyáltalán.

És persze lehet a dolgokat kombinálni is: gyereket sétáltató anyuka mobilozik, gazdi mobilozik, kutyát sétáltató anyuka babakocsit tol.. stb. egyáltalán nem ritka helyzetek ezek. Azért a legaranyosabb, de kétség kívül kicsit bosszantó esetem még leírom:  nem volt mese, ezt látva rögtön leszálltam a kerékpáromról, kigyönyörködtem magam a babában, eltoltam mellettük a kerékpárom, és csak azután szálltam fel újra.

Az alagligeti lakóparknál történt, valahol a zöldséges tájékán, ott, ahol a kerékpárút mellett széles, füves sáv van, ráadásul árnyék is.  Anyuka nem a füvön állt meg a babakocsival, hanem a kerékpárúton, annak is a legközepén. A kocsi tehát a felezővonalon, alatta egy fekete kutya pórázon, nyilván melege volt, azért bújt a kocsi alá. A babának is melege lehetett, azért teáztatta anyuka,  meglehetősen ráérősen, elfoglalva a sávomat. Lehetett vagy másfél, két hónapos. Anyuka némi büszkeséggel vette tudomásul, hogy jól megnéztem őket. Nem tudtam haragudni rájuk, de azért jobb lett volna, ha félreállnak a fűre.

Kedves Olvasóink, vigyázzunk egymásra, mi gyalogosok és kerékpárosok, és főleg: vigyázzunk a gyerekekre, tanítsuk meg őket is közlekedni!

Ha szeretne hozzászólni a témához, ide írhat: info@dunakeszi-hirhatar.hu

Korábbi cikkeink a sorozatban:

http://www.dunakeszi-hirhatar.hu/hirek/kerekparral-dunakeszin-1-at-a-sinek-alatt-gyartelepnel

http://www.dunakeszi-hirhatar.hu/hirek/kerekparral-dunakeszin-1-olvasoi-velemenyek

                   R. Cseresnyés Mária

foto: dunakeszi.hu