Írtuk korábbi cikkünkben hogy 2015 vagy 2016 szeptemberében nyílik egy új iskola az Alagligeti és Fenyő lakóparkok vonzáskörzetében. Állami beruházásként épül, hiszen a 2011-es köznevelési törvény szerint az általános iskolai oktatás önkormányzati feladatból állami feladattá vált. Dunakeszi fellélegezhet: legalább ez a gond megoldódik, és ráadásul nem is a város költségén. De mielőtt valóban örülni kezdenénk – erre egyébként ráérünk majd akkor, amikor a tanítás valóban megkezdődik az új iskolában -- tekintsük át, hogy hogyan jutottunk el idáig, hogy az óvoda-gondok után a gyerekek iskolai elhelyezése is problémássá vált.

Kezdjük a száraz tényekkel: 1990-ben Dunakeszi a Wikipédia szerint egy kb. 26 ezres kisváros volt,  2013-re a pedig népessége meghaladta már a 40 ezer főt.  Csak Budapestről 1990 és 2004 között mintegy 14600 fő költözött városunkba. Az alagligeti lakópark építése éppen ekkor, 2004 táján kezdődött; a Toldi, a Dombliget és a város északi részén lévő Malom-árok lakóparkok meg még sehol nem voltak.

Alagliget építését kezdetben a környék lakossága még érdeklődéssel fogadta. Abban bíztak, hogy a lakóparkkal együtt kicsit felpezsdül az élet, lesz bevásárlási lehetőség környéken (ez végül teljesült is), és talán a közlekedés is jobb lesz. Örültek annak is, hogy az új házakba valószínűleg fiatalok költöznek majd, a sok gyerek látványa pedig olyan vidám dolog. Azután a házak egyre csak épültek, épültek, egyre nagyobbak, és egyre közelebb egymáshoz. Néhol annyira közel, hogy a szomszédok már szinte egymás szájába láttak. Azt is hallani lehetett, hogy az autók már nem férnek az udvarokban és a házak előtt, hogy hiányoznak a járdák, a gyerekeknek nincs hol játszani. Valahogy  úgy járt a környék ezzel a lakóparkkal, mint amikor valaki örökbe fogad egy kutyakölyköt, amit tacskónak vél, és egyszer csak azzal szembesül, hogy már a derekáig ér.

Hiányzott hát a játszótér, de nem csak itt: a Fenyő lakóparkiak önerőből oldották meg a problémát egy valahogyan megszerzett telken. A Tóvárosét a terület képviselőasszonya járta ki nagy nehezen: már csak egy falatnyi hely maradt a tó partján, de azt legalább sikerült elég hangulatosan berendezni, igaz, legfeljebb az óvodás korosztály igényéig felel meg. A legkülönösebb azért csak az Alagligetiek játszótere. Ahhoz, hogy létrejöjjön, a lakóparkiak közös akarata kellett, na meg egy önkormányzati választás – ilyenkor valahogy minden simábban megy. Terület is akadt nagy nehezen, na nem a lakóparkban, de pár száz méterre onnan:  a temető tartalékterületét sikerült megszerezni erre a célra pár évre. Nem rendeltetésszerű a terület használata tehát, de aligha bánja valaki is.  Szerencsére Dunakeszi lakossága nem kapkodja el az elhalálozást, nem volt sem járvány, sem tömegbaleset egyelőre, és hátha nem is lesz a közeljövőben, reméljük, sokáig megmarad a terület játszótérnek. Kicsit messze van az aszfaltúttól, ha mentőre lenne szükség, gond lenne, de ne legyen!

Nem csak a játszótér és a járda hiányzott a lakóparkokban, de a bölcsőde is, és legfőképpen az óvoda. Nem egyszerűen az volt a baj, hogy nincs a közelben, hanem hogy a távoliakban sincs hely.

A városvezetést mintha meglepetésként érte volna, hogy a fiatal pároknak gyerekük születik, akik számára 3 év múlva óvodai férőhelyre lesz szükség.  Forogtak itt közszájon érvek és ellenérvek:

kárhoztatták a régebbi lakosok az újonnan beköltözötteket, hogy miért nem nézték meg, hová jönnek, mi van a környéken: akkor látták volna, hogy semmi. A valóság az, hogy foghatja X család a fejét, hogy nem kellett volna itt venni lakást, de ha egyszer épült itt lakás, akkor legfeljebb nem X család költözött volna belé, hanem Y, és akkor Y-csemetének nem jutna most hely az oviban, a város számára a végeredmény ugyanaz. A saját helyzetéért talán felelős mindenki, de hogy ez a helyzet előállt egyáltalán, azért viszont a városvezetés:  ha engedélyezi ilyen mennyiségben a lakásépítést, ahhoz infrastruktúra is kell, erre számítani kellett volna az átminősítésekkor. Mellesleg, a beköltöző családok számára talán evidencia volt, hogy mire elkészül a lakópark, lesz itt minden, hiszen sokan közülük lakótelepen nőttek föl, ott pedig ezt tapasztalták, erre számítottak.

Azután jöttek az ígéretek: „Itt óvoda és bölcsőde épül”, ahogyan az a fotómontázsunk középső részén is szerepel. A kép 2006-ban készült – választási év, ígérni még nem kerül semmibe. Egy másik, hasonló tábla egy félkész épület előtt állt -- biztató látvány, már állnak is a falak. Igaz, nem úgy nézett ki, mint egy leendő óvoda, nem is az volt, hanem egy Spar kerekedett belőle. Szükség volt arra is, de mégsem ugyanaz. Az óvodából meg csak nem lett semmi.

Egy idő után jelentkezett a katolikus egyház, hogy megépítene. Aki nem akarná egyházi óvodába adni a gyerekét, annak persze nem megoldás, de viszont az ide járó gyerekek nem veszik el a helyet másoktól, tehát mindenképp nagy segítség, különösen, hogy a városvezetés kérése szerint csak dunakeszi gyerekeket vesznek fel. Megépült tehát a Szent Erzsébet óvoda, városi segítséggel ugyan, de jó részt adományokból. 180 új férőhely, hosszú idő után az első jelentős bővülés.

Volt azóta több bővítés, a volt fehér iskola helyén is óvoda épül most, ahogyan azzal Dióssi polgármester úr eldicsekedett , hogy végre csaknem minden jelentkezőt fel tudnak így lassanként venni.  Arról, hogy ezt hány éve kellett volna elérnie a városnak, nem szólt. Mint ahogyan azt sem említette az idézett videó interjúban, hogy az iskolával viszont baj van, pedig éppen aznap kellett hozzájárulnia a képviselő-testületnek az  köznevelési intézmények átszervezéséhez. Lehet, hogy ezek voltak azok a bizonyos „érdekes témák”, amik a riporterasszony szerint parázs vitát gerjesztettek, és amiről azt mondta, hogy „talán ezeket most ne is ismételjük meg!” ?

Azt pedig sejteni lehetett, hogy ha baj van az óvodával, az iskolával is baj lesz. Elég lett volna elővenni a népességi adatokat, ahogyan azt most tették is. És ha ezt komolyan veszik annak idején, most már az új iskolában indulhatna szeptemberben a tanév, és a Kőrösi tantestülete sem költözött volna át a könyvtárszobába, és a Szent István takarítói is öltözködhetnének a régi helyükön. Nem kellett volna annyi lakóparkot építeni, ha nincs pénz iskolára, illetve úgy kellett volna az átminősítéseket megoldani, hogy legyen.

Dunakeszi szerencséje, hogy most már az állam építi az iskolát. Szerencséje? Talán igen, de ki tudja...? Nem biztos, hogy szerencse egy város számára, ha következmények nélkül lehet elfeledkezni dolgokról, ha nem annak kell helyrehozni a hibákat, aki előidézte. Igen, most mindannyian viselnénk a következményeit a rossz döntéseknek, nem lehetne sportkomplexumról, városi tanuszodáról álmodozni, hogy építhetünk európai uniós pénzből, olyan összegből, „amennyit még összesen nem kapott eddig a város a rendszerváltás óta”.  De vajon szüksége van a városnak arra a sportkomplexumra? Vajon arra van szüksége? És vajon fenn is tudja majd tartani? Vajon most felelős döntés fog születni? Megtanultak már döntéshozóink felelősen dönteni?

Tényleg, nem jobb helyen lenne az a tanuszoda a most építendő iskolában, mint a reptéren?

Fenti cikk szerkezstőségünk álláspontját tükrözi. Kiváncsi vagyunk az ön véleményére is a témában! Ajánlom a cikk mellett található szavazást, ahol az általunk feltett kérdésekre tudja, előre felajánlott válaszokból a véleményéhez legközelebbit bejelölni.

Ha véleményét hosszabban is kifejtené, küldje el e-mailben ( info@dunakeszi-hirhatar.hu),  -amennyiben publikálásra képes - névvel, vagy kívánságára név nélkül közöljük.