A józan ész azt súgja, hogy ha van két egyesület, akkor nem lehet hatalmi szóval egyet csinálni belőlük, ehhez az kellene, hogy ebben a két egyesület közös elhatározásra jusson.

Egy ilyen közös elhatározást persze lehet siettetni barátságtalan intézkedésekkel, például hogy valamelyiknek ellehetetleníti a Város a működését. Meg vagyok győződve róla, hogy a sportról szóló rendeletében a Város nem ezt vállalta, sőt, épp az ellenkezőjét. Sportigazgatója sem azért van Dunakeszinek, hogy az önszerveződő csoportok működésébe erőszakkal beavatkozzék, hanem hogy segítse őket, ha valamilyen nehézséggel küzdenek.

Meg lehet persze esetleg győzni a szülőket, hogy javasolják ők az egyesülést "önként és dalolva" - talán van még, akinek mond valamit ez a szófordulat -  de némi fantáziával talán el lehet képzelni, hogy mi lesz, ha ez az összeolvadás valóban véghez is megy.

Most talán azt ígéri a sportvezetés, hogy minden gyerek korábbi edzőjének az irányítása mellett focizhat tovább, és higgyük el nekik, hogy így is gondolják. Lehet, hogy még az edzőknek is megígérik az autonómiát, hogy saját bevált módszerük szerint dolgozhatnak, nem kell alkalmazkodniuk sem a másikhoz, sem valamilyen vezetőhöz. A gyerekek is hordhatják kedvenc mezüket, hűek lehetnek kedvenc színeikhez. De hát hogy lesz ez a gyakorlatban egy idő után?

A fociban a cél a játék -  az edzések nem önmagukért vannak. Játszhat-e vajon mindenki, aki eddig játszott?

Indíthat persze a Bozsik-kupában két csapatot is az egyesület, ez a kiírás szerint megengedett, de vajon fog-e valóban kettőt indítani? Ha nem, máris kevesebb gyerek kap lehetőséget. Ez elveszi a kedvüket. És vajon hogyan válogatják majd ki, hogy ki játszhat, ki nem?

De tegyük fel, megígérik: valóban két csapat fog indulni. Hogyan áll össze ez a kettő? Az ígéretek szerint: saját mez, saját színek, tehát ahogyan eddig. Na de meddig lesz ez így? A cél valóban a játék, de azért a győzelem sem megvetendő. És akkor egy idő után felmerül, hogy nem jobb lenne vajon a két közepes csapat helyett egy erős, meg egy gyengébb? Nem fog mégis jelentőséget kapni az eredményesség, ami - hallottuk korában - ebben a korosztályban nem szempont még? Miért ne nyerné Dunakeszi a csoport Bozsik-kupáját, ha annyit kell csak tenni érte, hogy a két csapat között kicserélünk egy-két játékost?

Kezdődik majd azzal, hogy adjátok kölcsön Karcsit, nektek ott van Attila, az is elég jól véd, nálunk meg Marci rossz passzban van éppen! Karcsinak először talán még legyezgeti is hiúságát, hogy ilyen kapós lett hirtelen, de amikor többedszerre kérik el, és már edzeni sem a régiekkel kellene, nem fog tetszeni neki a dolog. Karcsi után következik Zoli, majd Pista. Lassan az addig egyszínű csapatok már tarkák lesznek, végül már senki sem ott focizik majd, oda jár edzésre, ahol megszokta, ahová szívesen járt, hanem ahová küldik. Ettől kezdve nem biztos, hogy örömmel jár majd mindenki. És vajon meddig jár még? És ha kitart, de nem jó kedvében, mi értelme úgy az egésznek?

Az edzők közti viszonynak sem tesz okvetlen jót, ha a gyerekeket hatalmi szóval osztják el. Szó sincs itt már akkor saját munkamódszerről, saját egyéniségről: alkalmazkodni kell egymáshoz és valami közös akarathoz. Ráadásul lesz akkor az erős csapat, meg a gyenge. Melyiket ki edzi? És melyikbe ki kerül? A csapatok közti - egy-egy mérkőzésre szóló - korábbi egészséges rivalizálás helyett megjelenik a féltékenység: Miért játszhat ő ott, én meg csak itt? Miért fontos, hogy ők erősebbek legyenek, mint mi? Miért van az, hogy aki jól játszik közülünk, már át is teszik a másik csapatba?

Most úgy tűnik, a szülők elhatározásán múlik minden. De ne feledjük Erdész alpolgármester úr szavait: “Ha nem jutunk konszenzusra, akkor többségi döntéssel ezt el fogjuk tudni dönteni ettől függetlenül is, itt a képviselő testületben, hogy ki használja a város létesítményeit és ki nem.”

Valóban megtehetik. Akár ki is tilthatják a Vasutas kis focistáit arról a pályáról, ahol eddig edzettek, és ami bizonyos értelemben az ő hozományuk volt a város számára. Akkor majd a szülők sorba állnak a Kinizsinél, hogy ott szeretne focizni a gyerek. Ha szeretne még focizni egyáltalán.

A döntés tehát végső soron a testületé. Többségi döntés, amit mégis nehéz lenne demokratikusnak nevezni, ha az lesz az eredménye, hogy akaratukat rákényszerítik az egyesületekre. Ha valóban ez történne, választott vezetőink nem lehetnek majd nagyon büszkék magukra. De reméljük, hogy nem ez fog történni. 

                   - DHmm

Korábbi cikkeink a témában: Itt és Itt