40.000 lakos, egy megüresedett képviselőtestületi hely, jelentős Fidesz-fölény, erősödő Együtt 2014, csúnyán leszerepelt MSZP – e címszavakkal jellemezhetjük a március 24-i dunakeszi időközi választást.

Az aktuális politikai helyzetben, tekintettel a közeledő 2014-es választásokra, érthető, hogy minden időközi megmérettetést nagy figyelemmel kísér a közvélemény. Ez a választás azonban önmagában is fölvet néhány kérdést. Miért a Fidesz győzelme, ha egyébként a közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek háromnegyede szerint rossz irányban mennek a dolgok? Miért végzett az MSZP jelöltje az utolsó helyen? Miért előzhette meg őt az Együtt 2014 által támogatott jelölt?

Ami a Fidesz győzelmét illeti, abban nyilván szerepe volt annak, hogy a győztes Benkő Tamás a Magyar Labdarúgó Szövetség Pest megyei igazgatója, és mint ilyen, férficentrikus társadalmunkban meglehetősen magas tetszési index-szel rendelkezik. Önáltatás volna viszont az eredményt azzal magyarázni, hogy „ez egy hagyományosan jobboldali választókerület”. Igaz, itt a 2010-es önkormányzati választáson is a Fidesz jelöltje győzött (még ha valamivel kisebb arányban is, mint most, mert akkor indult egy, a Fideszhez igencsak közel álló független jelölt is – az ő akkori szavazatainak nagy részét most a Fidesz jelöltje megkapta), és a Jobbik jelöltje lényegében ugyanennyi szavazatot kapott.

Csakhogy a 2006-os országgyűlési választáson abban a három szavazókörben, amelyből ez az önkormányzati választókerület áll, az MSZP jelöltje összesen 754, a Fideszé 612, az SZDSZ-é 184, a MIÉP-Jobbiké pedig 61 szavazatot kapott, vagyis a demokratikus baloldal akkor még 60-40 arányban verte ugyanitt a jobb- és szélsőjobb oldalt.

A jobboldalon pedig azóta sem történt jelentős elmozdulás a hét évvel ezelőttihez képest: a Fidesz jelöltje mintegy 50 szavazattal kevesebbet kapott, mint akkor, a Jobbiké kb. százzal többet. Az igazi változás, hogy az itt hét éve leadott 938 balliberális szavazatnak a demokratikus ellenzék két jelöltje most együttesen is csak jóval kevesebb, mint a felét tudta begyűjteni: 402 szavazatot. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy a demokratikus oldalon 536 szavazat hiányzott, az urnák elé pedig 478-cal járultak kevesebben most, mint a hét évvel ezelőtti parlamenti választáson, akkor különösebb kockázat nélkül kimondhatjuk: a demokratikus ellenzék kudarcának legfőbb oka, hogy a korábbi szociálliberális szavazóknak most alig negyven százaléka vett részt a voksolásban.

A választást tehát ismét nem a Fidesz nyerte meg, hanem a demokratikus ellenzék veszítette el.

Abban, hogy ez így történt, tetten érhető az a kettős kiábrándultság, ami napjaink szavazópolgárait jellemzi. Kiábrándultak a Fideszből, amely kilátástalan zsákutcába kormányozta az országot, de kiábrándultak a demokratikus ellenzékből is, amely mindeddig képtelennek bizonyult olyan alternatívát állítani, amelyről elhihető, hogy a 2014-es választáson vereséget tud mérni a jelenleg kormányzó jobboldalra.

A Fideszt pokolba kívánó választók emiatt elvesztették a hitüket abban, hogy képesek lehetnek irányítani a sorsukat – voltaképpen az aktuális hatalom és demokratikus ellenzéke együttesen degradálta tehetetlenné és beletörődővé őket, olyanokká, akik hihető alternatíva híján hagyják sodortatni magukat.

Az MSZP jelöltjének csúfos veresége jórészt személyes kudarc. Ha tekintetbe vesszük, hogy a 2010-es önkormányzati választáson ebben a választókerületben az MSZP megyei listája 383 szavazatot kapott, míg az itt akkor is a szocialisták jelöltjeként induló Feketéné ennek alig a felét, 225-öt, akkor ki kell mondanunk: a hölgy jelölésével az MSZP-ben hagyományosan nagy szerepet játszó informális lobbicsoportok egyike ezúttal is fölül tudott kerekedni a józan választási megfontolásokon.

A független jelöltként, de az Együtt 2014 és a Párbeszéd Magyarországért Párt együttes támogatásával induló Oláh Noémi 22%-os eredményével viszont a két támogató pártnak újfent sikerült komolyan megingatnia az MSZP demokratikus ellenzéki oldalon többé-kevésbé nyíltan bejelentett hegemónia-igényét. A közvélemény-kutatásokban az E14-nek mért 5, és a PMP-nek mért 3%-os eredményt csaknem háromszorosan fölülmúló szavazatarány egyúttal azt is jelzi, milyen hatalmas tartalékok rejlenek az értékalapú ellenzéki együttműködésben.

A múlt vasárnapi választásnak pedig alighanem ez a legfőbb tanulsága. A korábbi támogatóinak felét elveszítő Fidesz 2014-ben könnyedén legyőzhető, ha vele szemben a demokratikus ellenzék pártjai, erőiket egyesítve, konszenzusra törekedve, kellő helyismerettel, pszichológiával közös jelöltet támogatva és esetenként egymás javára lemondva mozgósítani tudják a 2006-ban még az MSZP-re és az SZDSZ-re szavazó 2,7 millió választópolgárt.

Egyre világosabban látszik, hogy ennek az ellenzéki egységnek három politikai erő: a közvélemény-kutatások szerint legerősebb és társadalmilag leginkább beágyazott MSZP, a kormányzóképesség nimbuszától övezett, és helyzetét vasárnap ismét megszilárdító E14-PMP és az Orbán-rendszert legkövetkezetesebben elutasító, legszervezettebb, és a pácini, vámosszabadi és pusztaszabolcsi időközi választásokon váratlanul nagy sikert arató Demokratikus Koalíció józan kompromisszumokra épülő együttműködése a záloga.

Ha ez a három párt képes önmagát legyőzve, a kicsinyes belső ambíciókat letörve megállapodni és a 2014-es választásra reális és hihető kibontakozási programot kidolgozni, akkor – a gyorsan eljelentéktelenedő, és a megsemmisülés vagy a Fidesz segédcsapatává züllés között választani kényszerülő LMP kivételével – valamennyi ellenzéki politikai pártot és civil mozgalmat maga köré gyűjtve meg tudja teremteni a demokratikus ellenzék Fideszt legyűrő egységét. Ha nem, a Fidesz és rendszere évtizedekig a nyakunkon marad, romba döntve az 1989-90-es rendszerváltáshoz fűzött minden reményt.

Soha még ekkora nem volt az ellenzék felelőssége.

Nagypál Anikó

Fotók:

marabu, online-kerdoiv.com, dunakanyarregio.hu