|
|
|
Tweet |
|
|
|
Nézem a címzetteket, mert hogy nem csak nekem jött a levél. Végre néhány ismerős név, ők osztálytársaim voltak. Kezd rémleni a dolog, néhány éve volt valami kerek évfordulója az iskolánknak, és leültünk többen beszélgetni mindannyiunk számára igen kedves volt közös osztályfőnökünkről. A végén e-mailcímeket gyűjtött valaki, hogy tarthassuk a kapcsolatot. Nem nagyon jött levél azóta, csak most ez.
Nézem a címzetteket, van vagy hatvan név a listán. Ha most mindenki hirtelen meghatottságában válaszol mindannyiunknak, hát lesz mit olvasnom. Illetve nem is olvasnom, hanem törölnöm, a postafiókomból. Az a baj, hogy tudom magamról, hogy megnyitom mégis mindegyiket, mert hátha van valamelyikben esetleg valami információ. Tudom előre: nem lesz, de azért mégis.
Azután jön egy újabb levél, annak már rémlik a feladója, egy darabig együtt végeztünk valami önkéntes munkát. Nem sokat kellett bajlódnia a címzéssel, egy korábbi, mindenki számára elküldött, “hivatalos” levél összes címzettjének továbbította. Hmm, vagy 120 név. Kb. ennyi további levél várható. Na, az egy már itt is van az egyik címzettől, nem akar bunkó lenni, hogy nem válaszol.
Némi töprengés után úgy döntök, én bunkó leszek. Nem teszem azt, ami kézenfekvő lenne, hogy keresek én is egy fotót az Internetről – jobb esetben egy saját felvételt a gépemről – és “válasz mindenkinek” opcióval elküldöm én is a saját, nem túl eredeti jókívánságommal. Pénzbe nem kerül, meg túl sok fáradságba sem. Na de minek? További e-mailforgalmat generálni? És vajon örülnek majd neki a címzettek? Nem arra gondolnak majd, amiről én is itt filozofálgatok most, hogy ennyit érek a feladónak?
Szóval nem, nem ezt a megoldást választom. Írok inkább személyre szólóan annak az egy-két embernek, aki számára tényleg van mondanivalóm. Csak nekik. Ha ilyen levelet kapnék, azt én is értékelném.
Arra bíztatom Olvasóinkat, gondolkodjanak el ők is ezen a megoldáson. Jókívánságaikat az alábbi e-mailcímen nem várom: xxxxx@xxxx.xxx
– R. Cseresnyés Mária |
|
|
|